Versek a gimiből
Az alábbi versek még gimiben születtek, régebbi önmagam van bennük, de az Arc Poetica is mindmáig az maradt, ami akkor volt:Arc Poetica: Tiszta szívvel
Álom
Búcsúzóul
Éjjeli táltoskeringő
Hiányérzet
Nem lehet...
Levéltöredék
Szösszenet
Tajték büszke hányadéka
Találka egy lánnyal
Üzenet az Istennek
Arc Poetica: Tiszta szívvel
Nincsen apám, se anyám,
Se Istenem, se hazám,
se bölcsõm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát, az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földel elfödnek,
s halált hozó fű terem,
gyönyörű szép szívemen.
De elmegyek én messzire,
hol nem nézek senkire.
Gyanakvásnak árnyával,
Csak szeretetnek lángával.
Kibontanám szárnyamat,
repíteném vágyamat:
más vidékre, más tájra,
más kebelre, más szájra.
Találkoznék másokkal,
más eltiport álmokkal,
ki nem értik mivégre,
értek éltük végére.
De nem feledem majd szavad.
Ringatom csak hangodat.
Törd szét kedves álmodat,
én így lehetek csak szabad.
Álom
A földön egy sötét test hever
egy fatörzsnek nekidűlve.
A szíve szépen, nyugodtan ver,
csak a keze van kihűlve.
Horkan egyet, szeme kinyílik,
és mozdul egyet a karja.
Szép lassan újra hajnalodik,
szúrja bőrét a szél, marja.
Az agya is elkezd tisztulni,
már emlékszik a tegnapra.
Hogyan tudott kiszabadulni,
s szépen gondolni a holnapra.
A szökevény erőt vesz magán,
s kinyújtja a zsibbadt lábát.
Ám átjárja a félelem hallván
a kutyák vad ugatását.
Nekilódul a hegyoldalnak,
hogy mentse az életét.
Lépései halkan dobognak,
de sejti már a végzetét.
Ijedten rohannak a percek,
miközben szalad veszettül.
Lábai is már nehezek,
de mégis tovább menekül.
Tüdeje lüktetve kalapál,
mire egy tópartjához ér.
Nem akarja tudni, hogy zihál,
s minden ereje véget ér.
Letérdel pihenni a parton,
bár a kutyák közelednek.
Szemei egy szörnyű látványon
hirtelen megjegesednek.
A legyőzött ember fejében
összerogy lassan a tudat,
mert a víz fodrozó tükrében
meglátom saját arcomat.
Búcsúzóul
A fény sárgásan világítgat
a behunyt szemhéjamon át,
csillogó hangod hívogat,
és szemem világa újra lát.
Látom nevetéstől ragyogó,
sugárzóan szép arcodat.
Nézem, hogy milyen elragadó,
mit alkothat a pillanat.
Nézek tova, de nem látok mást,
csak téged, senki mást: téged.
Nem tudom, hogy mit tehetek ma hát
még, ha lehet érted, érted.
Feltörő szavaidat néha
mélyen magamba elrejtem.
Majd, ha a csönd köröttem néma
és kell, újra felveszem.
Felidézem mozdulatodat,
hogyan jársz, ülsz és
írsz,Búcsúzóul
mily lelkesen teszed dolgodat,
s kezeddel, ha hívsz.
Nemsokára az útnak vége,
s megmerevedik az idő.
Lent belül megcsókollak végre,
ám nem tudom, mit hoz a jövő.
Most elbúcsúzom tőled talán
már elég hosszú időre.
Üdvözöl a türelmes magány,
s leülök a hideg kőre.
Tajték büszke hányadéka
Nekem semmit sem ér szava,
s ez is csak egy töredék csupán,
miként hangja sem hallhat
majd hatvan esztendőt tán.
De a költő hallgatag jaja
bántón marja fülem torkát,
mert már senki sem élheti meg
egy halott lélek lírai szavát.
Ki küldte, ki vitte, ki verte,
ki lőtte? Azt már nem tudom,
de bennem is éled az a
‘házfalakról csorgó vöröslő
fájdalom’.
Megtanultam gyermekkoromban,
hogy minden elmúlik, csak máskor jő a halál,
de azt nem tapasztaltam milyen az,
ha az ember körül egy ország vérben áll.
Elég egy rossz hely egy idővel,
hogy elveszítsem életem, mi gondtalan,
s sajnálom, hogy így e világ
Isten nélkül tengődik hontalan.
Ki elbújt egy nagy felhőben,
hogy onnan nézve a világ folyását,
a golyó golyót, az élet életet
kérjen,
ha kénye-kedve arra kerekedik éppen.
Én vagyok én, s te vagy te mondogattad,
s vártál egy sohasem jövő választ,
miközben múltak az évek,
nem nyújtva Neked támaszt.
Itt állok én is korom büszke tengerén
s félelemmel vegyülve csak remélhetem azt,
hogy ha eljő a nap én álljak a cső
végén, s ne egy jegesszemű, kis paraszt.
Éjjeli táltoskeringő
Azon az éjszakán talán szerelmek gyúltak,
hervadtak, s hamvadtak a porba,
s azon az éjszakán minden gonoszt
elnyelt a halál tátongó torka.
Azon az éjszakán talán elhallgatott
megszeppenve a pletykás haraszt,
mert érezte a pillanatot,
s csak figyelte azt.
Azon az éjszakán talán a fák
csak észrevették a pillanat varázsát,
ezért csak meresztették nagy szemeiket
látván a vágynak táncát.
Azon az éjszakán talán tudva
hagyta békén a hideg a víznek arcát,
hogy benne a világ csodálva
lásva-lássa önnön mását.
Azon az éjszakán talán a baglyok
elbújtak odújuk mélyére éhen,
hogy villanó szempárjaik
meg ne zavarják oket a éppen.
Azon az éjszakán talán a mohasereg
azért nyújtogatta millió szálát,
hogy magukba igyák
két nyelv akaratos kis táncát.
Azon az éjszakán talán minden így
történt vagy csak ok képzelték,
de a csók megtörtént, szemeik
értették, s megpecsételték.
Szösszenet
A hajnal köszönését hallgasd.
Hallgasd, s vedd észre a csipogó kis pillangókat
a hang orkánjában.
Vedd észre, s tedd magadévá a pillanat
nagyságát.
Vigyázz rá, mert elmúlik, s törékeny
teste csak kísérteni fog.
Hiányérzet
Mit ér talpam lépte,
ha nem követ téged?
Mit ér lábam térde,
ha nem üldöz téged?
Mit ér ujjam kérge,
ha nem érint téged?
Mit ér kezem vétke,
ha nem ölel téged?
Mit ér számnak férge,
ha nem szólít téged?
Mit ér fülem léte,
ha nem hallhat téged?
Mit ér szemem fénye,
ha nem láthat téged?
Mit ér lelkem lénye,
ha nem várhat téged?
Mit ér vágyam mérge,
ha nem tilthat téged?
Mit ér versem méze,
ha nem talál téged?
Mit ér gyöngynek fénye,
ha nem nézlek téged?
Mit ér tükröd képe,
ha nem tudhat téged?
Mit érek nélküled,
ha elvesztelek téged?
Míg élek nélküled:
nem felejtlek téged.
Nem lehet...
Nem lehet ez így igaz,
hogy a világ csak ennyiből áll.
Elégülten él a gaz,
s az okos bosszút soha nem áll.
Miért nem hagynak békén
álomképei jelenemnek.
Miért nem vagyok végén szerény,
kicsinyke életemnek.
Már szeretnék annyira
innen egy más helyre elmenni,
bár mehetnék pokolra,
ahol magányban tudok lenni.
Vagy lehet, hogy sohasem
lehetek egyedül teljesen.
Nyugton nem hagynak engem,
hát elmúlok lassan, csöndesen.
Szilánkokra széttöröm
magamban a külső világot.
Mélységekre lesöpröm,
de nem teszek rá virágot.
Találka egy lánnyal
Együtt vannak annyi idő után
az elveszett barátok megint.
Összefutottak az élet útjain,
de a múltra a fiú csak legyint.
Elrohan előttük, hogy milyen volt az az év,
mit porladni hagytak.
Hogy lett minden álmuk szikkadó holt,
amik árván halálra fagytak.
Most csak merőn nézik egymást újra,
mert visszahozta őket ide a vágy,
s terelte helyes útra
a lelkükben suttogó ige.
Szeretnék néha mondani: szeretlek,
oly' édes nekik ez az érzés.
Olvadó kettősségük eretnek
fátylát feloldozza a féltés.
A mozdulatok némán beszélnek,
s a szavaknál többet mondanak.
Titokban rólam, s rólad mesélnek,
ahogy a semmibe olvadnak.
Lassanként egymásba révednek,
míg elszunnyadnak léha percek.
Rég' volt remények megint éledeznek,
és életerővel megtelnek.
Ekkor megmerevednek a testek,
és egy történet filmje elszakad.
ők is atomjaikra szétesnek
lélegzetük együtt elakad.
Levéltöredék
Az éjszaka ijedten szétterül
az egyhangúsággal teli létben.
A fázó harmatcsepphez menekül,
hogy elaludjon mellette szépen,
mert fél a fagyos kiáltásoktól,
és az árnytól, mely sötéttel teli.
Már távol van a nyugodt napoktól,
mikben ha vannak, örömét leli.
Már rég az életet sem keresi,
csak a perceket számolja sorban.
Már a világa sorsa sem érdekli,
eldobta énjét ebben a korban.
Már önmagának sem hisz el semmit,
mert neki is sokat hazudott.
Már nem lát a közelben sehol senkit:
ész helyett szívre hallgatott.
Mégis a harmatcsepp beragyogja gyöngyként
a sokszor megtört éjt, s dalát,
és Hold fényével bearanyozza,
bár elküldené a csak terhes éjszakát.
Az éjszaka már sokat keresett,
de a világban senkit se talált.
Tudja, egyedül lesz, ha elesett,
és nem kerülheti el a halált.
Üzenet az Istennek
Mostan egyedül maradtam,
romlottan élem életem.
Régen nem tisztelem se magam,
se szerelmem, sem istenem.
Úgy döntöttem, hogy azt vállalom,
ami lakozik lelkemben.
Levetettem unott álarcom,
s ezért nagyon megfizettem.
De rájöttem, hogy kevés ember van,
kit más is érdekel.
Ha nem te kérded mástól egyszer,
el sem hiszi, hogy létezel.
Mindegy, hogy a sors majd mit kever,
s te tőlem most mit kérdezel.
Az elmúlás hangja itt hever,
s dúdolgat, nekem énekel.
Egyedül maradtam teljesen
a szürke nap homályában.
De én akartam, hogy így legyen,
s eltűntem a sokaságban.
Már nem akarok visszakozni,
hát csak az időt számolom.
Már megtanultam várakozni,
csak szebb időkről álmodom.